A végtelen világot amiben létezünk, a véges tudásunkkal csak részben ismerhetjük, tapasztalhatjuk meg, hiszen mindég lesznek felfedezetlen dolgok. A világunkat, amiben létezünk, a most pillanatában érzékeinkkel egyszerre tapasztaljuk. Látjuk a tájat, szagoljuk az illatát, halljuk a kísérő hangokat, neszeket, bőrünkkel érezzük a napot a szelet, az esőt, érezzük az ízét, ez a valóság. Mind ezt hogyan? Az pedig a mi sajátos valóságunk. A festészet e különös szimbiózis képi kifejezéséről szól, hogy hogyan, az a festőn múlik. Mit lát ebből a szemlélő? Az pedig azon múlik, hogy a saját belső világa hogyan kapcsolódik a képhez, hogy mennyire sikerül az értelmező gondolatoktól eltávolodva, asszociatív módon szemlélni a művet. Egy kép vagy megérint, vagy nem. Beszélni lehet róla, de szavakkal nem lehet elmondani. Ez olyan lenne, mintha egy zeneművet nem hallgatnánk, hanem minden egyes hangot elmagyaráznánk, miért van éppen ott.
/Gondolataim egy kiállításom margójára, 2012./